Napjainkban a világ legkülönbözőbb országainak politikai berendezkedései között megjelent egy új és jelenleg rendíthetetlennek mutatkozó jelenség, egyfajta társadalmat hatékonyan mozgósítani képes jelentős erő, a populizmus. Természetesen már temérdeknél is több szakirodalom foglalkozott ezzel a témakörrel az igényesség legváltozatosabb szintjein, de a populizmus 21. századi sikerének pszichológiai okait egy tavalyi, 2020-as dán kutatás rendkívül átfogóan és témára koncentráltan összefoglalja. Jelen bejegyzésben ezen cikket dolgozzuk fel.
A populizmus tulajdonképpen egy szűkréteg-központú ideológiaként definiálható, amely megosztja a társadalmat „mi”-re és „ők”-re. Előbbi az egyszerű állampolgárok széles csoportját foglalja magába, míg utóbbi a társadalmi rendet veszélyeztető külső népcsoportra (pl. bevándorlók), vagy korrupt elitre (pl. oligarchák) utal. A populizmus ugyanakkor egy hitrendszer is, amely a népszuverenitás politikailag értendő fontosságát hangsúlyozza. Az ideológia jelen lehet a politikai paletta bal és jobb oldalán is a társadalom szocioökonómiai problémáitól függően, megjelenése pedig akkor a leggyakoribb, amikor az aktuális szocio-politikai rend instabillá, gyengévé, a hatalom legitimitása és az intézmények reprezentatív működése pedig megkérdőjelezhetővé válik. A populizmus sikerének pedig több pszichológiai oka is lehet: magyarázható a reális depriváció elméletével, a társadalmi státusz elvesztésével vagy a társadalomban való lecsúszás által okozott létbizonytalanság és fenyegetettség érzésével, illetve a kollektív érzelmek mozgósításával a populista retorika révén.
1. reális depriváció: egy csoportközi pszichológiai jelenség
Eszerint a szociálpszichológiai fogalom szerint nem az objektív valóság, hanem a társas összehasonlítás határozza meg, hogy az emberek mennyire elégedettek vagy elégedetlenek saját helyzetükkel, javaikkal. Tehát az adott társadalmi réteghez tartozó állampolgár aszerint fogja magát elégedettnek érezni az életének helyzetét illetően, hogy az a csoportján kívüli csoportok valamely tagjával összehasonlítva milyen összképet mutat. Annak érdekében, hogy lássuk, mely társadalmi réteggel vagy csoporttal történik az összehasonlítás, a társadalmat feloszthatjuk egy vertikális és egy horizontális dimenzió mentén. A vertikális dimenzió két végpontján a szocioökonómiai státusz szerint meghatározhatjuk az elit tagjait illetve az alján a mélyszegénységben élőket. A horizontális dimenzión az origótól a szélek felé távolodva a társadalmon kívüliekkel, például bevándorlókkal, vagy különböző szűkrétegű etnikumok tagjaival találkozhatunk. Kikövetkeztetve: a vertikális és a horizontális dimenzió metszéspontja közelében helyezkednek el a (mind bal és jobboldali populizmus szerinti) tisztességes, keményen dolgozó, középosztálybeli rendes állampolgárok. Mindkét dimenzión gyakorlatilag szakadék választja el az állampolgárokat gazdasági-etnikai értelemben. A baloldali, leginkább szocialista populizmus a horizontális dimenzió mentén képes hidat képezni a szakadékok fölött azáltal, hogy a néphangulatot a kizsákmányoló elit, az oligarchák ellen hangolja. A jobboldali populizmus a vertikális dimenzió mentén, a különböző gazdasági helyzetben élő állampolgárok között képez hidat úgy, hogy az ország népességének legnagyobb hányadát az adott népességen kívül eső etnikumokra, vagy külső népcsoportok ellen fordítja. Teszi ezt egy egyszerű folyamattal: megnevez egy gazdasági-társadalmi-nemzetközi problémát, mely integrálja a társadalom különböző tagjainak közös sérelmét, s ezért a problémáért bűnbakot kiált. A bűnbak lehet egy sötétségbe burkolódzó rejtélyes vagyonos réteg agresszív „serege”, vagy bevándorlók „hadai” is. Az ellenséges seregek ellen pedig hadba kell vonulnia a népnek.
2. saját rossz helyzetünk miatt mindig más a felelős
Ha az ember vagyont, rosszabb esetben társadalmi státuszt veszít, vagy mindig is alacsony státuszú életet élt, a létbizonytalanság elkerülhetetlenül maga alá gyűri őt idővel. A létbizonytalanság ugyanis ismeretlen, fenyegető, és veszélyes helyzeteket szül napról-napra. Ezen állapot elviselésére pedig a legkézzelfoghatóbb opció az ember legelemibb, legösztönibb elhárító mechanizmusából adódik: más okolásával, a felelősség másra ruházásával még ha nem is oldódik meg a probléma, de legalább egy időre elfelejtjük, szőnyeg alá söpörjük azt. Nem véletlenül volt sikeres Trump „Make America Great Again” kampánya sem: a rendkívül jelentős bázisú fehér, alacsony státuszú és középosztálybeli választók problémáit ki más okozhatná, ha nem a bevándorló mexikóiak? Közelibb példa: egy magyar választópolgár, aki mindig is alacsony szocioökonómiai háttérrel rendelkezett, ki mást is okolhatna a problémáinak okozójaként, ha nem az Európai Uniót, vagy a közel-keleti bevándorlókat?
3. populista retorika – veszélyben vagyunk minden nap, minden órában
Közös pont a baloldali és a jobboldali populizmusban a használt nyelvezet, a hangsúly, a retorika. A populista retorika ugyanis képes mozgósítani a társadalom kollektív érzelmeit. A neheztelés, a harag, a félelem, a fenyegetettség érzése arra készteti az ezen érzelmekre érzékeny és emellett a populista hívószavakra különösen fogékony választópolgárokat, hogy a populista mozgalmak, pártok, szervezetek mellé álljanak, mellettük elköteleződjenek. Esetleges veszélyhelyzet hirdetése, a veszélyt jelentő csoport megcímkézése és ezen címke kizárólagosan negatív kontextusban történő felhasználása, a népesség erre fogékony részének folytonos félelemben tartása mind-mind a populizmust és a legitim hatalom stabil mivoltának és látszatának fenntartását szolgálja. Fontos megjegyezni, hogy a populista retorika nem csupán negatív érzelmeket képes mozgósítani: egy meghirdetett akár valós, akár kreált krízishelyzet ellen a populista vezetés a társadalom, a rend, az ország szuverenitásának megmentőjeként és őrzőjeként tüntetheti fel magát, amely az erre fogékony állampolgárt reménnyel, vidám, emelkedett érzelmekkel töltheti el. Ez pedig az állampolgár részéről a lehetséges érvek és ellenérvek számbavétele nélkül történik meg, mert a részletezett negatív és pozitív érzelmekre irányuló figyelem kevesebb kognitív energiát foglal le, mint a gondolkodás, a világ behatásainak, ingereinek, információnak értő és széleslátókörű befogadása.
4. a vezetőn, avagy a társadalom ütőkártyáján áll vagy bukik minden
Az első pontban részletezett csoportközi pszichológiai jelenségekhez hozzátartozik a vezető különleges szerepe, helyzete a populista vezetés kontextusában. Egy populista vezető úgy azonosítja magát, mint azon csoport átlagos tagja, ahová tartozik, ugyanakkor ezen csoport hangjaként, szócsöveként határozza meg szerepét. Egészen egyszerűen összefoglalva: a nemzeti identitás szószólóivá, lelkes, elszánt, erőskezű, vállalkozószellemű képviselőivé válnak. Egy folyamatosan félelemben tartott társadalomnak pedig pontosan ilyen vezetőre van szüksége.
A populizmus jó, vagy rossz?
Láthattuk, hogy individuális és társadalmi szinten is különböző pszichológiai és szocioökonómiai, társadalmi okai lehetnek a populizmus sikerének, láthatóan erős vonzerőjének a 21. században. Láthattuk, hogy a populista hatalomgyakorlás, a populista retorika mögött és által milyen pszichológiai jelenségek mozgósítása történik. Azt is láthattuk, hogy a populizmus inkább értendő egy gyakorlati szempontokat figyelembe vevő politikai berendezkedésként, hatalomgyakorlásként, társadalmi működésként, mint egy klasszikus értelemben vett ideológiaként. S hogy a populizmus jó-e, vagy rossz? Ezen kérdésre a Kedves Olvasó adhat választ saját magának. Nem tévedhetünk sokat, ha azt állítjuk, hogy mindkettő. A populizmus az olybá erősen hangsúlyozott népszuverenitás és széleskörű népképviselete által ugyanis kivételes hatalommal rendelkezik. A hatalom pedig felhasználható rosszra, de felhasználható lenne jóra is.
